Egy várandós hölgy méhében két kis magzat beszélget

“- Te hiszel a születés utáni életben? – kérdezi az egyik.

– Természetesen. A születés után valaminek következnie kell. Szerintem az itteni életünk arra való, hogy felkészüljünk a születés utáni életre, hogy elég erõsekké váljunk ahhoz, ami vár bennünket – válaszolja a másik.

– Butaság, semmiféle élet nem létezik a születés után. Egyébként is, hogyan nézne ki?

– Azt pontosan nem tudom, de biztosan több fény lesz ott, mint itt. Talán a saját lábunkon fogunk járni, és majd a szánkkal fogunk enni.

– Hát ez ostobaság! – vág vissza a másik. Megyünk a lábunkkal és eszünk a szánkkal?! Ez nevetséges! Hiszen itt van a köldökzsinór, ami biztosítja a táplálékot… de mondok még valamit: a születés utáni életet kizárhatjuk, mert ez a köldökzsinór már most is túlságosan rövid!

– De, de… valami biztosan lesz. Csak valószínûleg minden egy kicsit másképpen, mint amihez itt hozzászoktunk.

– De hát még soha senki sem tért vissza a születés után! A születéssel az élet egyszerûen véget ér! Különben is, az élet nem más, mint egy nagy sötét tortúra!

 

– Én nem tudom pontosan milyen lesz, ha megszületünk, de mindenesetre megláthatjuk az édesanyánkat, és õ nagyon vigyáz majd ránk! – válaszolja reményteljesen.

– Az Anyát? Te hiszel az Anyában? Hol van?

– Hát… mindenütt, körülöttünk! Itt van mindenhol, mi benne vagyunk, és neki köszönhetõen létezünk! Nélküle egyáltalán nem lennénk.

– Én ezt nem hiszem. Én soha, semmiféle anyát nem láttam, tehát nyilvánvaló, hogy nincs is!

-Néha – mondja elmerengve a másik – amikor csendben vagyunk, hallhatod, ahogy énekel nekünk, vagy érezheted, amikor megsimogatja világunkat! Tudod, én tényleg azt hiszem – teszi hozzá -, hogy az igazi élet még csak ezután vár ránk!”